Khaleida

Kifordított befordultság.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Kint

 

Elmosódott Kint révedő szemekben,
fecskefarok villák vonaton ablak keretben
Állóképbe tört lendület mozgásban sincs szebben,
kívül esik a Minden téren és a testen.
Fákról aláhullva levélfátyol lebben
szélgépszárnyon elkavarva
éppcsak nem sorrendben.
Múltkockák kaleidoszkópja kézben tartva rezzen,
kölcsönkapott metamorfózist szép csendben elcsenten.
Kiszakadva Egészből, mint végtelen törmelék
újraírni már létezőt képes egyetlen töredék.
Picike, vágó tükörrepedék.
Szemben gerenda helyett ez marad csak ék.
Lehunyva alóla kicsepeg a kék:
mi tenger volt, már nem más, csak jeges tóban lék.
Korcsolyaélről lemaradt a fék, s ponttá zsugorodik hát mögötti stég.
Halak úszása lent képpé dermedt rég, versenyt köztük meg nem akaszt uszadék.
Pilla-függönyt kettényitva felhasad a vért, vonatkerék kattanása végállomáshoz ért.

 

Elment világgá

Maga mögött hagyva elképzelt végtelent,

Szögre akasztva arcot, már képtelent

Elindult két csÍk közt, párhuzamos mentén

összeérést remélve tovatűnő végén

Mellette, s nyomában kavicsok teremnek,

léptei hang nélkül földbe repednek.

Vállpolcain nincs már rakomány, mi nyomja

solymok, sasok köreinek súly nélküli foglya.

Mi Övék volt, ledobta egy szív nevű verembe,

hogy vihar mossa el és sár legyen belőle.

Idejének szennyét eső lassan mossa

s ködben nem is látva esküszik a mostra:

Bármerre is viszi tengerének sodra,

nem válik belőle mentőcsónak sodra.

 

 

 

 

Aki vagy

Túlárazva adott olcsò pillanat.
Jelenben írt mùlt jövő-talpra tapad.
Kiköpött rágóként, nyúlósan rádragad
Bakelitkarcolò tű, mely szünet nèlkül akad
Nem kèrdezi, akarod-e- nèmàn veled marad.

Èn ègek tűzben, ha ùgy kevèsbè fàzol,
Dolgozom helyetted, mèg helyettem játszol.
Èn kèrek tőled hitelre perceket,
Akkor van valamim, ha sok semmit megveszek.
Hùs nèlküli levest hidegen megeszek
Èdesnek hitt terhet keserűn leteszek.

Tisztelet helyett szò nèlkül tegezek.

Fènytorkot elvàgó vaksötèt vagyok,
Hogy mi a kicsi, tőlem tudjàk meg a nagyok.
Megvetem a mosolyt, mert vàlasz nèlkül hagyott
Elment kevesebbért venni - csak remèlt- nagyot.

Hallgatok, megértek, pedig nem kèrlek
Csak magamnak kikérek...
Szìvességet, elnèzést
megbocsàtàst ès èrtèst.
Rongyot -felmosni el nem álló vérzést.

Màr màsban ès magamban sem volt hitem. 
Jàtszottam, ahogy jàtszottak velem.
Tettem a làbam, amerre utat vetettek, 
velük nevettem, mert nevettek.
Fáradtan, de  hùzok, néha követek. 
Szàmolok hiányzó macskaköveket.
Jöhetnek szüntelen hamis követek
Kiket vakon követnek robot tömegek.

Pocsolyakék ég áthajlik bordòba. 
Remènyt csomagolok csillagokba...hullòkba. 
Kìvànni, szeretni, nevetni, adni.
Ha kell, menni vagy maradni.
Ha kellek, ott lenni. Jòl ölelni. 
Talpakat hagyni arcba törlődni,
Mòkusföldön futva kerèkbe törődni.

Kicsinek maradni, ahol minden nagy.

Tùlèlni a minket,s azt mi -nem direkt, de - vagy:

Pohár abszint józanságban
Tiszta korty víz a másnapban.
Első löket vér elzsibbadt karban
Kósza vízcsepp-sercegés forró olajban
Letört faág a marokban, 
mi mindent akar a "most"-ban.
Alkonyatkor üresen lengő hinta a parkban, 
Pofon, mely hibátlanra sminkelt arcomon csattan.
El nem sírt könnyek íze a torkomban...

Olvasztòpisztolya olcsò cukormàznak, 
görbetükör, melyben szèttörik a làtszat, 
Hangjegyek, mik öt sor helyett egymagukban àllnak,

Egyszer lekottázlak.
És eljátszalak a világnak.

Pöttyök

Sosem elkezdettnek lett most spoilerezett vége, egymás előtt állunk farkasszemet nézve, fegyvert letéve, evidenst nem értve. Időkincs pazarlást köszönjük, nem kérve.
Tovatűnő szépség színnel kifestelek téged, élettel töltve fel áttetsző léted.
Újraélesztgetve tetszhalott létet, győzelmet sem kérve, bedobva max tétet.
És vinni mégis: blöff nélkül a teljes egészet.
Kockák pörögnek markokban, nem sejtve, ki marad sarokban. Beszorítva, térdepeltetve, ha már a kukoricát is alóla a másik kiette. Öt darab hatos, harminc pont. Ezen tovább már semmi - ha akar sem- ront. Sérthetetlen kör, kéretlenül kapott, emlékbe vésve a sorskegyelt napot.
Megtanulva: csapdába fektetett rózsáért nyúlva
ha nem a neked szántat kéred, hibátlan szirmok alatt tövis ontja véred.
Függőhídnak épp hiányzó deszkáira lépek, foszló tartókötelet magammal rántva tépek.
Széttéplek. Ítélek. Itt élek. Viaszbáb otthonban, hova életet remélek. Marionett zsinórok végén kanócok kérlelnek: gyújtsam meg őket, s nézzem, ahogy égnek. Hamuvá váltva a bábut, mitől mióta  élek, csak félek.

Nevetésgyöngyökből szétgurult temérdek. Össze sem szedték. A porban nem látszott, hogy szépek.
Színtelen üveggolyók csupán, mert hitték: átlátszón szerények.
Nem akartak soha másmilyenek lenni, csak kacaj visszhangként tovább megmaradni. De olyan helyen, ahol hangosan kell sírni, és könnyed sétákat is súlyosan meglépni, süket fülekhez nem tudtak elérni, csak hang nélkül szilánkokra törni, s talpat karcolni.
Vágón, élesen, kipiszkálva véresen. Megítélve tévesen. Mint őzgidát szarvaslesen. Nem létező trófeáért leölve. Felesleges golyókat hiába kilőve.
Kopár tisztáson hagyva, mert nem az, mi hitték, hogy volt. Hogy hóba olvadhasson hátán a harminc fehér folt.

Az út

 

Hegyek. Omolva, nem mászva. Könnyen elindulva, fejben sem zuhanva - vakon bízni tudva, majdhogy nem lefutva.
Erő. Veled van. Hátizsákszíj túl gyorsan kattan, két talp az útra azonnal kipattan. 
Indulni, még Nap süt, 
órára sem nézve - mit számít, mit üt. 
Ha mutatói nem is járnak, tűző sugarak vetítik az árnyat - miből rögtön látod: minden más várhat.
Csivitelés, madarak. Sarkad észrevétlen felhasad. Mész tovább, már velük repülve, néha fáradva, kicsit fának dőlve. Feltöltődést remélve kérgüket ölelve. Lankás utat unva, magasabbra törve.
Pillanatlejtő már egyszer csak meredek. Folytatod töretlen lelkes meneted. Láb elé nézve látsz ott egeret, s résekben sziklák közt vipera tekereg.
Tudod, hogy nem bánt, de a lelked retteg. Bokron  piros bogyó kérlel színeivel: Edd meg! s erdő hangja súgja: bátran tedd meg.  Leszakítasz egyet,  reméled, jól tetted. 
Mérgezéstől nem félsz, az ágat sajnálod. Legszebb éke nélkül már csupaszon áll ott. Egymást követik lassan a víziók, pillangók jönnek - egyszerre milliók. Édenkert, tisztás - azálea irtás. Csalimesékhez képest valami egészen más.


Esőcseppek hullnak lágyan és hirtelen,

alájuk tartott sarkad már lemosva vértelen.


Ázott cipő nélkül, bokáig a sárban,

taposol tovább tán odafenn egy vár van.

Ha Drakuláé is, ad neked fekhelyet, s tető védelmez majd a szabad ég helyett.
Ösvényed gyanusan sokáig egyenes, még kövek sincsenek, hogy váratlanul ess.

Idő közben a Nap aludni tért, ideje törölni újabb adag vért.

Elzsibbadt annyira, hogy már ne érzed, ha sért.


Egy lépés, kettő...a harmadik meddő. Nincs hova, elfogyott. Erdőhang elhagyott. Zuhansz, vagy ugrasz, ennyi a kérdés, derékba tör a két oldalról két prés. 
Megfordulni? Repülni? És ott elkezdesz szép lassan éppencsak lebegni. Könnyeden, súlytalan. Jövőtlen, múlttalan. 
Tudod, hogy a várba sosem érsz már el, s drakula minden reggel egyedül kel fel. Talpad alatt végül a rögöt megérzed, de bőrödön érzed, hogy bokrok mögül néznek - mielőtt medvekarmok végül darabokra tépnek.

Almák

 

Sosem látott űr jól ismert szemekben
Kezedből nőtt ujjak borítják be testem
Ismerős, de mégis ridegen idegen, kapaszkodnak belém fájón, hidegen.

És könyörgök értük, mint szánalmas nincstelen. Ki nélkülük kincstelen.
Tágra zárt szempárral, mi azóta fénytelen, fedetlen arccal, mi nélkülük vértelen.

Süket fülek közt, hol hangod lételem,gúzsba láncol előtted tagadott félelem
Néma ajkam el nem hagyja kérelem, tartás-tartalékom most mind kitérdelem.

Előtted. Tetőled.

tehetetlen minden önakarattal szemben még súlyod alatt fekszem

Fenék nélküli éjsötét verem, melynek alján elszáradt csonk terem.
Életfa gyökere.
Anélkül pusztult el, hogy lett volna levele.
Fantázia kert nőtt csak tele vele. 
Kerítése nincsen, csak szirom egy hajtincsen.
Egyszervolt pitypangbolyhok - nyomuk szélben sincsen.
Szád, ujjad rajtam versenyfut, fölényrutinnal, mi mindent nálam is jobban tud
Megtartva a titkot, miből másnak nem jut.
Csak magának. Önzőn. Fel nem tett kérdést is végleg eldöntőn.
Hogy honnan ad, nem tudni.
Ez már rejtély mától, biztos csak az, hogy semmit sem magából.
Hogy betakarna-e, ha csontvelőig fázol, nem derül már ki üres hallgatásból.
S ha ernyő nélkül kint bőr alattig ázol, ő melletted még százhússzal pocsolyába gázol. 
Te mégsem anyázol
Álomfáról aranyalmát buzgón tovább rázol.
Hátha egy lehullik, éppen kötényedbe, fentről a többi hiába kér: szedd le.
Rájuk szemed azértsem emeled. Földön fekvő gúzsköteled csuklódra tekered
Hogy húzhasd vele magad után, ha még mindig mered soha el nem temetett látszat tetemed.

Egyik lábad lassan másik elé rakod
begyűjtve az utolsó véletlen-darabot.
Elindulsz oda, hol még senki sem lakott, pillantásra sem méltatva alábukó napot.
Körülötted gyümölcsöskert magadra hagyott, hívogatni nem tud lakatlan lakod
Szétgurult vadalmáiddal már szemed is jól lakott.

Ez már nem az, miből szád, tested enne,
Picike lyuk jelzi: féreg lakik benne.
Féreg. Méreg. Mostohától kapott.
Hogy beszélő tükrödtől hallhasd a szót: halott.

For: ever

Ha látnál most engem jelen valómban, mint felolvadàst követő fagyhalàlt a mostban, nem értve, hogy hogy van, hogy azt is látod, miről csak ég tudja, hogy ott van.

Nem is nem tudás ez, érdektelenség. Lelkek, kiknek nem kell más, csak mindig egy kis még. Nem látnak semmit, mit te akkor is, ha ott sincs. Mint szénakazalban tűnek látott kincs. Vagy fordítva azt hiszem. Te, kinek nem leszek halvány mása sem. Hiába minden élesen látó szem - ha a tiédbe kapaszkodva az túllát az íriszen. Évtenger mögöttem, és nem értem, hogy hogy nem. Hogy nem tudja senki, mi az, amit hagyok, és hogy áldom ennyire azt a sok-sok éves napot, mikor besétáltál, hogy rögtön tudd, ki vagyok, én pedig általad, mi lenni akarok.   Mint az esély, ha kapsz fehér lapot, hogy áthúznod se kelljen mi soha nem is volt ott. Ideért az ennyi. Minden és mindenki. Magamnak ásott veremben legmélyebbre menni. Nem is ásott, épített. Felfelé emeltem, hova csak zuhanni lehet. S ahogy oda tartok, hova semmi más nem fér, elkap egy kéz, mi mindenkit túlél, egyetlenként elér, és még enni sem kér. Magán is átnyúlva, halkan visszahúzva, félúton elkapva kódokkal jelírva.

Simítva érint, szinte alig érzem. Mint hennaminta átszőve a kézen. Mi annál jobban kopik, minél inkább mosod, s a nagy énvesztésben már magad sem tudod, megmentőd vagy-e, vagy fizetett gyilkosod. Ő akkor merít vízbe. Hogy aztán kiemelve fogja arcod mindkét felét kézbe. Becézve. Le helyett elnézve. Vödör jeget öntve hordónyi mézbe. Hogy alvajárás után békére lelj és legyen ott két váll, mit egyetlenként ölelj.

Radiàtorban folyó víz nyugtató hangja. Ezer farkas közt is egyszemèlyben falka. Saját súlyánál is 100x többet bírva, benned magadnál is mindig jobban bízva.

Azt kérem a sorstól - égre kifújt füsttel írva, hogy bennem lénye egy darabja százszortört szilánkként maradjon örökre belémszakadva.